Hagyományaink bölcsője, Selmecbánya
A város alapításának legendája Sebenitz nevű pásztorról szól, aki az Óhegy sziklái alatt legeltette nyáját, amikor két szalamandrára lett figyelmes. Az egyik háta ezüst-, a másik arany színben csillogott. Ezek vezették rá a pásztort a vidék arany- és ezüstlelőhelyeire. A szalamandrák ma is ott őrzik a település kincseit a város címerében.

A város keletkezésével kapcsolatban természetesen más legendák is élnek. Tény az, hogy a selmeci érchegységben a IX. század óta keresték és bányászták az érceket.

Újból egy legendával kell folytatni a XIV. század történetét, a város virágkorának megismerését. A korabeli Magyarország hármas lakat alatt volt, amelyeket fel kellet nyitni, hogy az ország igazi európai nagyhatalommá válhasson. Az egyik lakat rézből, a másik ezüstből, a harmadik pedig aranyból készült. Az elsőhöz a rézkulcsot Besztercebánya, a másodikhoz az ezüst kulcsot Selmecbánya, míg az arany kulcsot Körmöcbánya adta. Ez a legenda. A valóság viszont az, hogy a XIV. században a magyarországi bányákból került ki az európai aranytermelés 80%-a, az ezüstnek pedig negyede. Ráadásul a korabeli pénzforgalom zöme ezüstpénzzel bonyolódott le. Tehát Selmecbánya jelentősége óriási volt.

Így aztán a királyi hatalom rátette a kezét a „lakatok kulcsaira”. Ezt úgy érte el, hogy a korábbi 8-10%-os urbura helyett csaknem az egész nemesfémet kellett a kincstárnak megvételre felajánlani, ami azután a beváltási árat természetesen a forgalmi ár alatt állapította meg. Ez a kényszerbeváltási helyzet azonban bizonyos mértékben erősítette a bányapolgárok helyzetét. A kincstár ugyanis – ha nyomott áron is – vállalta az állandó beváltást, tehát nem voltak értékesítési nehézségeik.

A XVIII. századi, Mári Terézia és II. József nevével fémjelzett kamaralista gazdaságpolitika kedvezett Selmecnek. Igaz, az egykori bányapolgároknak jórészt csak a kocsmatartási joga maradt meg, sőt a városi önkormányzat már a céhek felett is elvesztette hatalmát, de a kincstár bőkezűen bánt az ezüst városával. A Selmec körüli bányák ugyanis ontották az értékes érceket, bár ehhez óriási beruházásokra volt szükség.

Az hogy a Habsburg-hű város új csillagainak, az oktatási intézményeknek fénye kire ragyogott, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméi megmutatták. A felvidéki hadjáratok során az evangélikus líceum, a piarista rend és az akadémia tanárai valamint diákjai sereglettek Kossuth zászlaja alá. Ebből a 48-as szellemből táplálkozott a város a dualizmus évtizedei alatt.

A kiegyezést követő közigazgatási törvények helyreállították a város autonómiáját. Ugyanakkor a város gazdasági alapjait tekintve továbbra is a kincstár kezében volt.

A bányák kimerülésével az egyetlen ok, amiért a városban a bányászatot fenntartották, a bányászati képzés lett. Így Selmec az iskolák, az ifjúság városa lett. Ekkor a tizennyolcezres lakosságából több mint ezer közép– és főiskolás diák volt.

1919-ben az Akadémia költözése után a tanintézet épületei kihasználás nékül maradtak. Legkorábbi információnk, hogy 19 évvel késöbb megindult az erdészeti palotában a középiskolai erdész képzés. A bányászati-, és kémiai palotában jelenleg kémiai szakközépiskola található.